Az 1956-os forradalom leverését követő svájci szolidaritási hullám egyik legkülönlegesebb fejezete a Svájci Diákszövetség (VSS/UNES), a helyi egyetemisták, valamint az általuk szervezett segélybuszok története volt. A svájci egyetemi ifjúság nem elégedett meg a passzív együttérzéssel; a fegyveres harcok hírére szinte azonnal, 1956 októberének végén megalapították a „Svájc–Magyarország Diákok Közvetlen Segélyszervezetét” (Studentische Direkthilfe Schweiz-Ungarn).
A svájci diákok saját maguk által szervezett és vezetett segélybuszokkal indultak el Bécsbe, majd a nyitott határokon át egészen Győrig és Budapestig. Ezek a járművek tonnaszámra szállítottak vért, létfontosságú gyógyszereket, kötszereket és élelmiszert a harcok sújtotta magyar területekre. A visszaúton pedig a buszok nem maradtak üresek: osztrák menekülttáborokból hozták el azokat a magyar fiatalokat, akik a megtorlás elől menekültek el a hazájukból.
Miután a menekültek megérkeztek Svájcba, a Svájci Diákszövetség és a helyi egyetemek hallgatói hálózatot építettek ki a magyar egyetemisták integrációjára és elhelyezkedésére. A szövetség nyomására a svájci szövetségi kormány és a kantonok rendkívüli ösztöndíjakat és ingyenes egyetemi helyeket biztosítottak a menekült diákoknak. A svájci hallgatók személyes mentorálást vállaltak: segítettek a bonyolult ügyintézésben, intenzív nyelvtanfolyamokat szerveztek, sőt sok esetben saját szobájukat, szállásukat osztották meg a magyar fiatalokkal, vagy segítettek nekik szállást találni a helyi családoknál.
A Diákszövetség emellett közvetített a munkaerőpiacon is, hogy a tanulmányaikat befejező vagy a megélhetéshez munkát kereső magyarok végzettségüknek megfelelő, szellemi vagy kutatói állásokhoz jussanak az alpesi országban. Ez a rendkívül szervezett és odaadó diákszolidaritás alapozta meg azt, hogy a Svájcba érkező magyar értelmiségi réteg mintaszerűen tudott beilleszkedni a svájci társadalomba.
Svájc körülbelül 12 000 menekültet fogadott be.
